A pályán történő bemelegítés részeként egyre több helyen megjelenő gumiszalagos "izomaktivációs" gyakorlatok félreértése

Szintén azzal a mondással kezdeném, ami az edzői szemléletemnek az egyik alapelve, hogy mindig tüzetesen vizsgáljuk meg azt, amit mindenki csinál vagy tud, mert gyakran annak az ellentétje lesz az igazság vagy legalábbis közelebb lesz ahhoz.

Így jött ugyanis a következő téma, ami nem más, mint a gumiszalagos "aktivációs" gyakorlatok, amelyek a bemelegítés részeként már szinte az összes magyar labdarúgó mérkőzéseken megjelenik NB3-tól NB1-ig.

A kérdés, mit is próbálnak elérni az edzők ezekkel a gumiszalagos "aktivációs" gyakorlatokkal a bemelegítés előtt?

Először is határozzuk meg, hogy mi az aktiválás, illetve mire utal. Az izomaktiváció több elektrokémiai folyamat gyűjtőfogalma, amelyek megelőzik az aktív izom-összehúzódást. Az izomaktivációt általában EMG vizsgálattal mutatják ki, amely a műszer elektródái által rögzíti az izomrostok akciós potenciáljainak számát. Gondoljunk csak bele, ha nem tudnánk "aktiválni" az izmainkat, akkor valamilyen klinikai kórkép állapotában lennénk, feszültséget/erőt tudnak generálni, akkor aktiválódnak. 

Amikor az edzők azt mondják, hogy aktiválják a sportolóik izmait, akkor azt hiszik, hogy a bemelegítés egy későbbi szakaszát javítani fogja, ha először bizonyos gyakorlatokat gumiszalagos gyakorlatokat hajtanak végre, példának okán az aktiváló gyakorlatokat. Valószínűleg összekeverik PAP hatással, amely az aktiválástól teljesen eltérő és különálló jelenség.

A fő probléma, hogy az edzők többsége nem tudja, mit és miért csinál, csak átveszik a gyakorlatokat, valamint a hozzá tartozó hangzatos kifejezéseket, részigazságokat, áltudományokat, amiket sok helyen el lehet sütni.  Az okok, amikért csinálják teljes egészében nem támaszkodik a neuromuszkuláris fiziológiára. 

Van-e fiziológiai haszna ezeknek a low level gyakorlatoknak a motoros egységek toborzásában? Mit mond a tudomány?

Jellemzően óriási különbség van aközött, amit a edző eredményként szeretne elérni, illetve az általa alkalmazott gyakorlati módszerek között.

A közösségi médiában végzett gyors keresés végtelen számú videót jelenít meg a sportolókról, akik az aktiválás/előaktiválás reményében mini-band feladatokat végeznek. Egy sportoló, ha magasabb szintű motoros egység toborzást vagy a CNS magasabb frekvencián való tüzelését szeretné elérni, akkor olyan tevékenységeket kell alkalmaznia, amelyek fokozatosan nagyobb erőt vagy sebességet igényelnek. Ez Henneman eredeti méretelvét tükrözi, ahol kezdetben kisebb, gyengébb, majd egyre nagyobb, erősebb motoros egységeket toboroz a CNS.

A motoros egységek toborzásának másik kortárs elmélete az, hogy feladat specifikus motoros egységeket toboroz az CNS. Ezek olyan motoros egységek csoportjai, amelyeket azért toboroz, hogy egy adott feladatot hatékonyan végre tudjunk hajtani, eltérve a méret elvétől.

Nagyobb erők és gyorsabb mozdulatok esetén a CNS tüzelési frekvenciája nő, mivel a nagy erőkifejtés az izom azon képességétől függ, hogy nagy kisülési sebességet produkáljon.

Láthatjuk, hogy az aktiváláshoz vagy előaktiváláshoz használt gyakorlatok nem alkalmasak és nem is szükségesek a várt célok eléréséhez.

A gyakorlatok megválasztása és az intenzitása minden bizonnyal inkább a különböző ízületek körüli mobilitás javítását hívatott szolgálni. Amennyiben az edzőnek ez a célja, akkor rendben van, de ne használjunk olyan hangzatos kifejezéseket, hogy ez javítja a neuromuszkuláris teljesítményt.

Gyakran látjuk, hogy mini szalagokat használnak a farizom "aktiválására", de valóban "aktiválni" kell a farizmokat, mielőtt bármit is tennénk? A farizmok aktiválása vajon további előnyökkel jár a normál, jól strukturált bemelegítésen túl?

A válasz szinte biztosan nem. A bemelegítés során végzett gyakori tevékenységek, mint például a futás, aminek az intenzitását fokozatos növeljük, illetve az ugrások, irányváltások stb., mind tökéletesen aktiválják a farizmokat és még nagyobb valószínűséggel teszik ezt, mivel ezek a tevékenységek egy adott feladathoz toborozzák a motoros egységeket.

Sajnos a publikált tudományos kutatások sokszor félrevezetőek, hiszen valaki, aki több mint 10 éven keresztül mérte az izomaktivációt a laboratóriumban és a terepen számos gyakorlat elvégzése közben, sosem gondolt arra, hogy a sporttudomány felkarolja az eredményeit, majd profi sportolók bemelegítési protokolljában kezdik el alkalmazni a módszereit. Szerintem a mozgás alapjaira kellene koncentrálni bemelegítés során, valamint a sportág jellegére, jellemzőire.

Például egy csapatsport bemelegítésnél, ha kocogást, sprintet, egy- és kétlábú ugrást, több síkban történő irányváltást és gyorsításokat/lassításokat alkalmazunk  fokozatosan növelve az intenzitást, akkor mindenre kiterjedt, amire a neuromuszkuláris rendszernek szüksége van a versenyre való felkészülés során. Ezeket a gyakorlatokat külön-külön is el lehet végezni vagy ideális esetben sportspecifikus körülményekbe, például kis területű játékokba integrálva.

Ezek a mozgások növelik a pulzusszámot, az izom maghőmérsékletét, a koordinációt és az energiarendszereket is felkészíti, amelyek a sikeres bemelegítés kulcsai. Végső soron az edzők elhagyhatják az "aktivációs" gyakorlatokat, amennyiben a cél a fokozott izomaktiváció, ha azonban a mobilitást hivatott javítani, akkor ésszerű megtartani.